Napi aktuális itt:

2014/02/28

„Ami hagyományos, nem elavult”

Bejegyezte: archifirka 2014/02/28 Szólj hozzá!



Egy tiszaföldvári szabadkéményes ház kálváriája és megmentése - beszélgetés Rácz Miklós régész-építésszel
 
Mikivel a szentendrei Skanzenban töltött hónapok alatt, 2008-ban találkoztam először. Később megismerkedtem az általa megvásárolt, és szép lassan helyreállított ház történetével is, most pedig, amikor a blogunk pályára állt, elérkezettnek láttam az időt, hogy másokkal is megismertessem az ő egyedülálló kezdeményezését. Bár műemlékvédelemmel foglalkozik, ez alkalommal a „nem hivatásos” szerepéről kérdeztem.


Miki és a ház

Nem ritka, hogy a régészek később építésszé is képzik magukat. Nálad ez hogyan alakult így?

Régész mindig is akartam lenni, vonzódtam a régi tárgyakhoz, régészeti leletekhez. Általános iskolában volt egy barátom, akivel az egyiptológia iránt érdeklődtünk, aztán ez nálam eltolódott a középkor irányába, elkezdtem középkori épületekkel foglalkozni. A középkori építészet, a romok érdekeltek már gyerekkoromban is. Miért tanultam emellett építészetet? Mindig vonzott a makettezés meg az építés, szerettem kitalálni építményeket, és megépíteni. Végül így lettem ezek kombinációjából műemlék épületekkel foglalkozó kutató. 

Tematikus hónapjainkban februárban a környezettudatossággal foglalkozunk kiemelten. Erről már beszéltem korábban Mikinek, aki erre fókuszálva kezd el mesélni a saját alföldi vályogházáról:

Mielőtt jöttem a találkozóra, azon kezdtem gondolkodni, hogy mit jelent az én házam esetében a fenntarthatóság. Valójában ez egyfajta kapcsolattartás az elődökkel. Általában a materiális szempontokat vesszük figyelembe, vagyis anyagilag fenntartható egy épület, mert bizonyos anyagjellemzői, energiafelhasználási tulajdonságai vannak. Én sokkal inkább a szellemi gyökerek, a szellemi tudás megismerésének fenntarthatóságát emelném ki ennél a háznál. Az ősök tudásának, az ősök gyakorlatának a megismerése, és ezek megtanulása során, a tapasztalatok birtokában lehetséges a szellemi kincsek, erőforrások folytatása – a fenntarthatóság.

A fenntartható gyakorlat kötődni fog a tájhoz, a hagyományhoz, segíti hasznosulni a tapasztalatot, amit az elődeinktől és a tájtól lehet eltanulni. A meglévő tudást, erőforrásokat megőrizzük és az ebből származó előnyöket – és az így megspórolt energiát – az új dolgokban javunkra fordíthatjuk.

Ide kapcsolnám azt a gondolatot, hogy manapság szokás beszélni globalizációról, amit elsősorban a nagyvárosi életmódra értünk. Számomra a falusi életmódnak is van egy pozitív értelemben globális szellemisége. Azzal, hogy életben tartunk hagyományos életmódokat, valamennyire egy globális tendenciának is a részeseivé válunk, ami világszerte a helyi tájhoz kötődve vidéken nyilvánul meg. Én kifejezetten így érzem, van egy globális életérzés ebben, hogy az ember a tájjal élő kapcsolatban álló életmódot folytatja, szellemileg összeköt bennünket a tájhoz, a helyhez való eleven kapcsolat. Egy élő tendencia ez, amely világszerte rengeteg embert érint, akik tudatosan a vidéki életmódot választják. Nem csak értelmiségieket, hanem sok, eredendően vidéki embert, akik természetesen és egyben tudatosan használják és folytatják a hagyományos tudást. Ez az életmód fenntartható, ami nem azt jelenti, hogy változatlan, míg a városias globalizáció az erőforrásokat kevésbé kíméletesen használja. Ha az egyik figyelembe veszi a másikat, kevesebb kárt okoz neki.

A Te esetedben mit jelent visszanyúlni az elődök tudásához?

Sár készítése vályoghoz
Édesanyám révén a felmenőim jelentős része tiszaföldvári. Tulajdonképpen az ő életüket is megismerem azzal, hogy megismerem azt, hogy ők hogyan éltek. Ilyen házban lakhatott, így építkezhetett, ilyen házakkal voltak napi kapcsolatban. Ez egy élmény, egy saját megtapasztalás tulajdonképpen, ami által az ember valamiféle szellemi kapcsolatba kerül a régen élt emberekkel, akiket az utóbbi évszázadig a mindennapi életükben ez a fajta építészet, szemlélet, anyaghasználat vett körül. Amikor ezt fel tudjuk eleveníteni a gyakorlatban, akkor van egy maradandó élményünk, az őseink és az itt élt régi emberek élethelyzetéről és a helyhez való kapcsolatáról.

Ez már korábban is fontos volt számodra, vagy csak akkor vált fontossá, amikor rátaláltál a házra?

Igen, korábban is fontos volt, mert a nagyszüleim és a rokonságom ott laktak Tiszaföldváron, én ott születtem, nagyon gyakran voltam ott, és mindenféle falusi munkában részt vettem. A dédszüleim háza is ott van a közelben. Ennek, hogy ilyen módszerekkel építkezzenek, épp kihalóban van ott a hagyománya, így ez egy izgalmas lehetőség is volt, hogy már senki nem csinálja, én meg képzettségem révén pont értek hozzá. Egyrészt a tudást is össze lehet gyűjteni, másrészt egy ilyen érdekes és szép házat meg lehet menteni.

A nagyszüleim házán kezdtem el először ilyen munkákat végezni, javítgattam a házat, dolgoztam a ház körül. Megismertem a települést, a környéket. Ezután találtam ezt a házat, ahogy a gulyásház blogban is leírtam. Így meg tudtam állapítani, hogy népi építészeti szempontból is tényleg a legérdekesebb ház a településen.

Visszatérve egy korábbi megjegyzésedhez, miért van kihalófélben szerinted, nemcsak a településen, hanem általában a hagyományos építészet?

Itt elsősorban azért, mert eleve nincs hagyományőrzés. Az Alföldön van olyan település, ahol az építészeti hagyományőrzésnek valamilyen okból van kultúrája (például Csongrádon), de itt nincsen. Az Alföldön ez azzal magyarázható, hogy sérülékenyebb, mulandóbb anyagokból építkeztek, mint a domb,- és a hegyvidékeken. A kőből, téglából épített, mészvakolattal vakolt házak közelebb állnak a mai építési technikához, mint a tapasztott vályogházak, és jobban bírják az elhanyagoltságot. A vályogházak az időszakos elhanyagoltságot is sokkal jobban megsínylik. Ezek a házak 5-10 év alatt olyan károkat szenvednek, ami sok esetben még javítható lenne, de már nem ezeket a technikákat alkalmazzuk, illetve ezek a károk a mai embereket már visszariasztják. Ezért sérülékenyebbek itt a házak és kevésbé tud fennmaradni a hagyományos építészet.

Mikor és hogyan találkoztál a házzal?

Az udvari homlokzat felmérési rajza
Természetesen mindig vonzott a szülőfalum közege, az ottani életmód, az ottani emberek, az egész környezet, a táj. 2000-ben találkoztam a házzal. A húgommal vettük észre, hogy van ott egy nádtetős ház, készítettem róla fényképeket, és később visszamentem. Beszéltem az egyik szomszéddal, aki azt mondta, hogy tájház lesz, aminek nagyon megörültem. Kiderült, hogy ez akkor csak egy ötlet volt, de én nagyon fellelkesültem. Az akkori tulajdonosok viszont az elhanyagolt állapotú házat szerették volna haszonnal eladni, így bizonytalanná vált az egész kezdeményezés. Végül néhány évvel később meg tudtam venni.

Nem sajnálod, hogy megvetted?

Nem, elpusztult volna, ha nem veszem meg. Nincsenek pontos adatok arról, hogy hány fennmaradt szabadkéményes ház van az Alföldön, ill. Magyarországon, de azt lehet tudni, hogy eléggé kevés van. Ebből a szempontból is egy elég jelentős emlék ez a ház. A szabadkémény nagyobb része 2003 táján beomlott, de szeretném rekonstruálni.

Lehet rekonstruálni?

Igen, a boltozat egyik széle és indításai megmaradtak, fotók is vannak róla. Az építmény 80%-át teljesen pontosan lehet rekonstruálni, a boltozat és a kéménykürtő közötti „csonkagúlának” a szerkezete az, amit nem tudunk egészen pontosan, hogyan nézhetett ki. A két dongaboltozatnak pontosan ismerjük a geometriáját, megvan a boltváll, ismerjük a kéménykürtő méretét, anyagát, magasságát, és a kettő között van az a rész, ami vályogból volt. A boltozatok anyaga tégla méretű vályogtégla, és égetett tégla. A kéménykürtő tisztán égetett tégla mészhabarcsba rakva.

Tehát állagmegóvást akartál rajta végezni?

A födém tapasztása
Igen, de hogy hány év múlva, vagy mikor tudok én erre költeni, azt nem terveztem meg előre. Elsősorban pályázati forrásokat szerettem volna szerezni rá, amire úgy gondoltam, lesz is lehetőségem. Nekem az volt az elképzelésem, hogy azt az állapotát, ami megvan - komoly károsodásai voltak, de ami megmaradt belőle - azt megőrizzem. A minimál célom a meglevő állapot konzerválása és gondozása volt, hogy ha a közeljövőben lehetőség nyílik a rekonstrukcióra, akkor tudjak lépni. Úgy készültem, hogy akár hosszú évekig nem tudom, vagy nem feltétlenül akarom helyreállítani. Azóta eltelt nyolc év, és a terveim szerint alakultak a dolgok, közben én azért intenzívebben foglalkoztam vele, mint ahogy előre elgondoltam. Be kell vallani, hogy a pályázati lehetőségek nem nagyon nyíltak meg. Arra számítottam, hogy műemlékként el fogják ismerni. Mivel az NKA évente hirdet műemlékes pályázatot, azt szerettem volna megpályázni.

Ezek szerint elindítottál egy védelmi eljárást a műemlékké nyilvánítás ügyében?

2000-ben, egyetemistaként is kezdeményeztem a védést, de az akkori OMVH Népi Építészeti Csoportja nem támogatta az előterjesztést, arra hivatkozva, hogy bizonytalan a fennmaradása, és nem akarnak levédeni valamit, ami lehet, hogy jövőre elpusztul.

2007 táján terjesztettem be újra, de pont 2007-ben tartósan minden műemléki védést leállítottak, azt hiszem az emlékezetes sokaknak. Azt meg kell jegyeznem, hogy az Alföldön nagyon kevés a műemlék az ország többi területéhez viszonyítva, és a köre is nagyon szűk: a településeken egy-egy templom és esetleg egy barokk-klasszicista középület, illetve nagyon kevés a népi műemlék, megyeszerte tíz-húsz. De előfordul, hogy a falvakban egyáltalán nincsenek védett lakóházak. Ezért a műemlékvédelem jelenléte nem intenzív, a műemlékvédelmi hatóságnak ez a terület kevésbé szerepel a képzeletbeli térképen. 2011-ben felvettem a szentendrei Skanzennal a kapcsolatot, dr. Bereczki Ibolya főigazgató-helyettes szívén viselte a dolgaimat, és  a Műszaki Osztály is segített, amiben tudott. Fontos lenne összegyűjteni a még álló szabadkéményes házakat, és ezek ismeretében beterjeszteni védettségre ezt a házat.

Ezután hogyan léptél tovább?

Munka építész barátokkal
2007-ben, amikor nem sikerült a műemlékké nyilvánítás, a helyi védelem viszont megvalósult. A helyi védett vonalon már néhány éve van több pályázat is. Országos pályázatokat sajnos általában nem írják ki helyi védett épületekre. Az ország legelmaradottabb kistérségeinek egyike ez a Kunszentmártoni Kistérség, így a helyi támogatások voltak az utolsók, amelyek felmerülhettek.

Valamennyi pénzt és munkát rá tudtam szánni évente. Födémek és falak kijavítása, részleges födémcsere, az egyik fal újjáépítése, nyílászárók javítása, részleges cseréje eredeti vasalatok felhasználásával. Sok mindent megcsináltam a helyiek és a barátaim segítségével 2005-2008-ban. 2012-2013-ban a Falufejlesztési TársaságNagyapám Háza mester-inas programjának keretében egyetemistákkal dolgoztunk, az utóbbi évben a helyi önkormányzat közmunkásai hasznos segítséget nyújtottak. A barátaimnak szerveztem hétvégéket, volt, aki egy-egy hétre is eljött, együtt, kaláka-szerűen dolgoztunk. Voltak köztük építészek is. Ács, kőműves, asztalos, és mindenféle ezermester él a szülőfalumban, akiknek már sok dologban van tapasztalatuk, és szívesen segítettek ezzel kapcsolatban. A helyi tudás tárházából sok mindent apránként össze tudtam gyűjteni.

Kialakult egy végső cél a munkák során?

Az eredeti állapotot bemutató, rendszeresen, de nem állandóan látogatható épületet szerettem volna helyreállítani, amely helyet adhat rendezvényeknek, csoportoknak. Szeretném, ha különleges szálláshelyként működne, akit érdekel, kipróbálhatja, milyen vályogházban lakni. Mint egy időutazás. A cél a szabadkéményes konyha helyreállítása eredeti módon, ezáltal a konyha működését lehetne bemutatni. Működő hagyományos épület, ebben különbözne egy tájháztól. Olyan minőségben szeretném rekonstruálni, hogy a hétköznapinál kevésbé gondos használat mellett is épen maradjon. Jelenleg áprilisban a Műemléki Világnap, és szeptemberben a Kulturális Örökség Napjai keretében látogatható.

Mi volt a település reakciója a kezdeményezésedre?

A 2012 őszén, a Kulturális Örökség Napjai után elkezdődött egy helyi szerveződés, sokan felfigyeltek a házra, és kialakult egy helyi ismertsége a háznak. Ekkor történt a külső helyreállítás, ami elég látványos változást jelentett. Kiderült, hogy van igény a helyiekben egy közösségi tér iránt, ahol a népi építészeti hagyományaikkal találkozhatnak, részt vehetnek az épített értékeik felelevenítésében. Tartottam néhány előadást Tiszaföldvár építészeti értékeiről és a házról, erre is nagy érdeklődés mutatkozott, egyre többet szeretnének a témáról megtudni. Sokakat lelkesített, hogy olyan dolgokra mutattam rá, amelyek mellett nap mint nap elmentek, és senki sem figyelt fel eddig rájuk. Az itt élők tovább szeretnék adni azt, amire ennek kapcsán rátaláltak. Tiszaföldvár tizenegy ezer lelket számlál, és ez az egy helyi védett épületük van. Ez képviseli számukra a hagyományt és az értéket.

Említetted, hogy a házzal való egész kapcsolat, az építés egy élmény volt számodra.

Vályogfal
Az, hogy az ember megismeri a helyi építőanyagokat, maga dolgozik vele, az szellemileg nagyon sokat jelent. Megtapasztalni azt, hogy milyen a helyi anyagokkal dolgozni, milyen létrehozni ezeket a tereket, milyen egy frissen tapasztott házban tartózkodni. Ezt leírásból, elmondás alapján, régi házak fényképeiről, vagy meglátogatásuk alapján nem lehet megérezni. Milyen érzés volt megépíteni a házat, lakni benne, milyen a ház illata, a hangulata, az anyagok minősége, a szalma, a sár, a vályogfal tapintása. Ennek az építésnek az élménye máshogy nem pótolható. Számomra ez volt a legfontosabb felismerés. Aki épített már magának házat, az hasonlót érezhet, de ebben az esetben még emberközelibb, természetesebb az anyagokkal való kapcsolat az építés során, van egyfajta tájhoz, szellemi hagyományhoz való kötődés bennük. Gyökeresen más, mint a mai építőanyagok, más a hangulatuk, más a klímájuk.  

Zárásképpen mit mondanál azoknak, akik régi házban, vályogházban szeretnének élni, szeretnék azt a környezetüket figyelembe véve felújítani?

Ezekbe a házakba bele kell szeretni. Mindenképpen van egy szellemisége a régi házaknak, amit vagy érez az ember, vagy nem. Ha ezt érezzük, akkor van már motivációnk, amiért megéri mélyebben megismerkedni a házzal, és a felújítást olyan módon elvégezni, ahogy az épület diktálja. Sokkal több tartalék van a régi házakban, mint azt első ránézésre gondoljuk. Ha egy ház szerkezetei kibírtak 100-150 évet, akkor ez nagyon fontos bizonyíték, hogy mire képes a ház. Ezen felül figyelembe kell venni a hibáit is, és korszerű módon kell kezelni, de kompromisszumokat kell tenni a modernizáció terén. Önmagából ne forgassuk ki a házat, mert a régi részei legjobb esetben is azt a színvonalat tudják nyújtani, mint amikor építették, az pedig nem a mai legkorszerűbb színvonal. Amennyiben mai színvonalat szeretnénk, az csak kompromisszumokkal érhető el. Ez izgalmassá is teszi a felújítást és a használatot, hiszen folyamatos kapcsolatot jelent a múlttal.


Az utcai homlokzat tapasztása


0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Keresés a blogon